Csiszár Lajos – Bernády városának építője

A Bernády-emlékkiállítás részeként Csiszár Lajos munkásságának szentelt kamarakiállítás nyílt október 20-án, az építőmester születésének 150. évfordulóján. A megnyitón Orbán János művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum kutatója méltatta Csiszár Lajos szerepét Marosvásárhely múlt század elején megteremtett Bernády-városképéhez. Az elhangzott megnyitószöveget szerkesztve közöljük. 

Az utóbbi időkben talán kevesebbet beszélünk a lokális identitások, a helyi közösségek jelentőségéről, a régiók Európájáról és hasonlókról. Helyükre benyomultak a tudatiparilag generált 21. századi nacionalizmusok primitív mentális alakzatai, és nemigen látszik, merre vezet ez az út. De ettől még szeretnénk hinni benne, hogy egy-egy vidék vagy település akkor válhat igazán élhető hellyé, ha rátalál közösségi identitásának összekötő elemeire – helyszínekben, kocsmákban, intézményekben, sportban, és persze közös személyiségekben, akik által felismerhetjük, hogy egy közös tér lakói vagyunk.

Nem feltétlenül piedesztálra faragott hősökre, hanem a mindennapok arcaira is elég itt gondolnunk, akik láthatatlanul összekötnek – részt visznek a concivilitas haladásában, vagy egyszerűen csak otthonosabbá teszik a mindennapokat. Lehet ilyen Árpi, a sarkon ránk köszönő hajléktalan, az elárusító a közeli boltban, de ilyen a magyartanár, akinek a fél város köszönheti ismereteit, a könyvtáros, aki nemzedékeket igazít el tudás világában. És ilyenek azok is, akiknek szakértelme, keze munkája által a szó szoros értelmében épül egy-egy város.

Ha nagy városépítőkről akarunk beszélni, sajnos nagyítóval sem találjuk a jelen pozitív hőseit, így nem csoda, ha figyelmünk folyton a múlt alakjai felé fordul. Így sejlik fel előttünk a Bernády-kori nagy nemzedék, Radó Sándor építész, valamint Bustya Lajos, Várady Árpád és Csiszár Lajos építőmesterek alakja. Csiszár pályáját az 1902-ben polgármesterré választott Bernády György polgármester által teremtett konjunktúra emelte magasba. Huszonéves kora dacára ő lett a kibontakozó fejlődés egyik főszereplője. Olyan emblematikus épületeket kivitelezett, mint a szecessziós Városháza, a Református Kollégium vagy az Iparos Tanoncotthon, de ő építette a kor lakóházainak tekintélyes részét is. A korszak végén, 1914-ban, 38 évesen már túl volt élete minden nagy megvalósításán, és a város vagyonos polgára lett.

Mindez többször elhangzott már az elmúlt napokban. De érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy mi teszi érdekessé, példaértékűvé számunkra Csiszár Lajost, az embert és a városi polgárt. Talán a fordulatokkal teli, merész életút, melynek fűtőanyaga az ambíció és a szüntelen kíváncsiság, tanulni vágyás volt. A marosvásárhelyi kőfaragó fia 14 éves korában már hatalmas méretű szebeni építőtelepeken dolgozott, jól ismerte egész Dél-Erdélyt, megtanult németül és románul. Tizenhat évesen töviről-hegyire megismerte a káprázatosan fejlődő Budapestet és annak építőiparát, dolgozott a körutak épülő bérházain, sőt, magán az Országházon is.

Ösztöneiben céhes elődeit követve, húszéves korában nyugateurópai vándorútra indult: meglátogatta Svájcot, majd Párizsban tanult több hónapig, ahol a neoreneszánsz építészeti formák mellett a Moulin Rouge bohém életformáival is közelről megismerkedhetett.

Ezt követően elfoglalta Brüsszelt: meglátogatta az épp zajló világkiállítást, majd Londonban töltött hosszabb időt, ahol mély benyomást tett rá az ország gazdasági fejlettsége. De felfedezte az Erdéllyel való hasonlóságokat is, ha másban nem, a puritán protestáns hagyományok azonosságában.

Bár hazatérve egy időre búskomorságba süllyedt, hamar úrrá lett a helyzeten: feleségül vette Váradi Irma tanítónőt, vállalkozást alapított, s annak felvirágzásával párhuzamosan mind mélyebb szeretet fűzte szülővárosához. Személyiségének ezt a vonását is érdemes kiemelnünk: szenvedélyes lokálpatrióta volt, olyan, amilyen talán azóta sem rótta a város utcáit. Mélyen értette szülővárosa valamennyi társadalmi rétegét, hiszen maga is egy kőfaragó fiaként küzdötte fel magát a helyi gazdasági és szellemi elit soraiba. A város történelmének pedig nem csupán ismerője, hanem személyes átélője és alakítója is volt.

1944 után Budapesten élt, de gondolatai újra meg újra szülővárosához tértek vissza. Ott is a Margit-szigeten álló Bodor-kút felújítását és a Budapesten élő marosvásárhelyiek közösségét szervezte. Az 1950-es évek végén, immár halálára készülve, az agg építőmester hazatért. Szeretett leánya, Piroska otthonában hunyt el 1963. október 20-án – éppen ezen a napon, hatvanhárom évvel ezelőtt. A református temetőben nyugszik, a ravatalozóval szemben emelkedő neogótikus síremlék alatt. Talán a Marosvásárhely iránti rendíthetetlen hűség szimbóluma is lehet ez a monumentális sírkő?