Egy méltatlanul elfeledett szobrászművész és teniszedző

Kaáli Nagy József (1911–1985) emlékére

(Folytatás az augusztus 7-i lapszámból)

A háborús eposz és a sorsfordító remekmű

Nagy József nemcsak a műteremben volt aktív, hanem a társadalmi és sportéletben is. Az MSE (Marosvásárhelyi Sport Egylet) agilis tagjaként és kiváló versenyzőjeként rendszeresen teniszezett a Tornakert pályáin. Tagja volt annak a legendás, tiszta marosvásárhelyi játékosokból álló négyesnek (Bánó–Nagy–Nagy–Vargha), amely 1942-ben az Országos Vidéki Csapatbajnokság kolozsvári versenyén a Székelyföldet képviselve, hatalmas mezőnyben veretlenül szerezte meg a harmadik helyet. Ez a dinamizmus, a sportoló ember mozgáskultúrája és belső feszültsége egész életében kísérte és megihlette művészetét.

A háború azonban őt is elszólította. 1944 júliusában Galíciában, a Cseremos folyó partján teljesített katonai szolgálatot egy fogatolt vonatalakulatnál. A frontvonalak mögötti borzalmak közepette sem hallgatott benne a múzsa: a helyben talált palaagyagot – amely vastartalmánál fogva a kiégetés után gyönyörű, mély karminvörös terrakotta színt kapott – formálta meg, mellszobrokat készítve, és a táj ihlette kompozíciókon dolgozva.

Ekkor, vagy közvetlenül ezen időszakot megelőzően született meg az az alkotás, amely – bár zsenialitásáról tanúskodott – később sötét árnyékként vetült az egész életére. Az erdélyrészi Hangya-központ megrendelésére emlékezetből mintázta meg Horthy Miklós kormányzó mellszobrát. A sors fintora és a művészi zsenialitás bizonyítéka, hogy Nagy József mindössze egyetlenegyszer látta életében a kormányzót: az erdélyi bevonulás alkalmával, egy múló pillanatra. Ebből az egyetlen vizuális emlékből képes volt egy monumentális, karakteres portrét megformálni.

A „sötét pecsét” és a kényszerű pedagógiai menedék

1945 után Erdélyben is berendezkedett a kommunista diktatúra. A rendszer cenzorai és ideológusai pontosan számontartották, ki mit alkotott a háború előtt és alatt. Horthy Miklós kormányzó szobrának megformálása a kiépülő totális államban megbocsáthatatlan, halálos bűnnek, politikai „sötét pecsétnek” számított. Nagy Józsefet nem börtönözték be, de a megtorlás egy kifinomultabb, művészileg pusztítóbb formáját alkalmazták vele szemben: a teljes marginalizációt és a monumentális, reprezentatív állami megrendelések megvonását.

Ahelyett, hogy köztéri szobrok tucatjai hirdetnék tehetségét Erdély terein, Nagy Józsefet visszaszorították a katedrára. 1945-től pedagógusként tevékenykedett: előbb a marosvásárhelyi népi művészeti iskolában tanított, majd húsz éven át a művészeti líceumban nevelte a jövő generációit. Bár a tanítás nemes feladat volt, s diákjai szerették, a művész számára ez egyfajta belső emigrációt és menedéket jelentett.

Közben teltek az évek, és a kortársak, a kritikusok értetlenül – vagy talán a politikai hátteret jól ismerve, hallgatagon – figyelték, hogy Nagy József művészi fejlődése mintha elakadt volna. Szinte valamennyi megyei tárlaton jelen volt, sőt országos kiállításokon is szerepelt, de többnyire csak megbújt a rendszer által tolerált „jó középszer” szintjén, elrejtetve valódi, robbanékony tehetségét a gyanakvó szemek elől.

A késői fellángolás és a számvetés

Csak élete alkonyán, a hetvenes évek elején próbált meg kitörni a politikai elnyomás és a belső gátak fogságából. Egy megyei tárlaton bemutatott, rendkívül újszerű, dinamikus és kissé groteszk szemléletű sporttárgyú szobrával hirtelen újra magára vonta a figyelmet.

Egy 1973-as mélyinterjúban Polgár Istvánnak megrázó őszinteséggel vallott saját művészi „hallgatásáról” és az elszalasztott évtizedekről. Bár a külső politikai nyomásról a korabeli cenzúra miatt nyíltan nem beszélhetett, szavai mögött felsejlik a meg nem értett és háttérbe szorított ember drámája:

„…szétszórtam magam. Hiányzott belőlem az a csökönyösség, amely az alkotás útjából elhárít minden zavaró körülményt. […] Egy-két éve rádöbbentem: ez nem mehet így tovább. Túl vagyok már a férfikor nyarán, dolgozni, csak dolgozni akarok. Úgy érzem, telik még energiámból megkísérelni a majdnem lehetetlent, végre-valahára beváltani a hozzám fűzött reményeket.”

Utolsó nagy alkotói korszakában visszanyúlt fiatalkori élményeihez, a sporthoz. Olyan sorozaton dolgozott, amely az anyagban – agyagban, bronzban – volt képes érzékeltetni a fizikai erőfeszítést, a lendületet, valamint a sportoló ember lelki és idegi koncentrációját. Nagy terve volt, hogy ezeket a műveit Bukarestben is bemutatja, visszakövetelve helyét a kortárs képzőművészet élvonalában. A sors és a kor azonban már nem adott neki elég időt és teret a teljes kibontakozásra.

Búcsú a mestertől

1985 decemberében, életének 77. évében a jóságos szív végleg megszűnt dobogni. A szerető férjet, édesapát, nagyapát és dédapát a marosvásárhelyi református temetőben helyezték örök nyugalomra. Halálával egy olyan korszak zárult le, amelynek tanúi és elszenvedői csendben, szerényen távoztak közülünk, magukkal víve az el nem ismert sikerek és a kényszerű elhallgattatások keserédes emlékeit.

Nagy József tragédiája a felejtés. Az utókor hajlamos megfeledkezni azokról, akiknek nem engedtetett meg, hogy köztéri bronzmonumentumokkal írják be nevüket a történelembe. Pedig a galíciai fronton palaagyagból gyúrt terrakotta fejek, a kolozsvári kiállítás dicsért székely honvédportréja, az emlékezetből zseniálisan megformált kormányzószobor és a kései évek dinamikus sportszobrai mind egy rendkívüli formátumú művészről tanúskodnak.

Ma, amikor a sárguló újságlapok és korabeli cikkek alapján felidézzük alakját, nemcsak egy nekrológot írunk, hanem igazságot szolgáltatunk egy elnémított székely művésznek. Tény, hogy Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész (Nagy Pál festőművész nagyobbik fia), „A marosvásárhelyi képzőművészeti oktatás alakulása és hatása a hatvanas–hetvenes évek művészeti életére” című monumentális tanulmányában, nagyon korrekt módon Nagy József szobrászművészt, a marosvásárhelyi művészeti oktatás megalapítói közé sorolja(2)!

Nagy József emléke legyen áldott, munkássága pedig foglalja el végre méltó, megkésett helyét az erdélyi magyar kultúrtörténet panteonjában.

(1)  https://hu.wikipedia.org/wiki/Jecza_P%C3%A9ter

(2)  Szerző: Vécsi Nagy Zoltán: A marosvásárhelyi képzőművészeti oktatás alakulása és hatása a hatvanas–hetvenes évek művészeti életére, megjelent a következő kötetben: Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 (tanulmánykötet és kiállítási katalógus),  Szerkesztő: Mura Vid, kiadó: Egyetemes Művészetért Alapítvány – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, megjelenés éve: 1995 (a kiállítás és a kapcsolódó kötet éve)