Úgy ment el ahogy élt: csendben, méltóságteljesen. Földi létének bizonyítékaként az utókorra 137 könyvet, füzet-kiadványt hagyott, amelyek Kibéd szellemi és tárgyi értékeit őrzik (Márton Károly költő-, könyvgyűjtő közlése szerint az utolsó kötet címe: Folklórműveltség. Néprajzi közlések. Garabonczia Kiadó, 2022, Marosvásárhely). A százharmincnyolcadik kézirata – jeles emberekkel folytatott levelezése ‒ nyolcvan százalékban elkészült, de nem tudta befejezni. Lassan három éve annak, hogy nem dolgozott rajta. Talán egyszer kötetszerkesztő és kiadó is akad, hogy a torzóban maradt mű megjelenjen.
Valahányszor újabb könyve jelent meg, fontos volt számára, hogy ott legyen (eljusson) a barátok, pályatársak, közgyűjtemények, szerkesztőségek asztalán. Ilyenkor órákat töltött a postán, hogy dedikált és gondosan becsomagolt könyvadománya biztos célba érjen.
Több mint egy évtizedet voltam az erdőszentgyörgyi középiskola könyvtárosa, s mindig tudtam: ha újabb Ráduly-kötet jelenik meg, akkor az iskola könyvtára is részesül belőle. Ezt mindig ajándékként tette; vagy Kibédről járó középiskolás diákoktól küldte, hogy adják át a „könyvtáros bácsinak”, vagy személyesen jött a reggeli szovátai busszal, hogy biztos legyen abban: a könyv(csomag) megérkezett! Ezen alkalmakkor mindig elbeszélgettünk, hazai irodalmi életünk legújabb híreiben csemegéztünk, számba vettük a könyvállomány újdonságait, együtt örülve egy-egy hiánypótló néprajzi, rovásírás-kutató vagy művelődéstörténeti, nyelvészeti kiadványnak. Ő avatott be egy-egy író magánéletébe, műhelytitkaiba, szakmai téren elért sikereibe. Mikor jól kibeszéltük magunkat, következett a kávézás ideje a főtéri Fényesben, amihez akkor is ragaszkodott, ha a távolsági busz már ott állt a megállóban; nem baj, hadd menjen, jön a következő! Sosem engedte, hogy én legyek a „fizető”, mert engem mindig vendégként, azaz barátként kezelt. Ezt az őszinte barátságot, nyíltszívűséget nem tudom soha elfelejteni…
Értékteremtő munkáját annál is inkább elismeri az utókor, mert nem ragadt le csak egy kutatási területnél. Ugyanúgy fontos volt számára az élő folklór, a kibédi székely népballadák, a szolgasors, a Bartók-adatközlők felkutatása, Ősz János és Seprődi János dallamkultúrája, a rovásírás, a székely békességlevelek, a népi imák, legendaballadák, kántálóénekek, székely anekdoták, tündérmesék. Mihók, a bugyuta c. meséjét Erdély egész gyermekgenerációi olvasták, szerették, néhol dramatizált változatát elő is adták. Mindig büszke volt arra, hogy a kibédi mesék hány helyre eljutottak szerte a nagyvilágba, s hány meg hány családban – jeles magyaroktól kapott visszajelzésekre gondolok – a gyerekek kibédi népmesével térnek nyugovóra. Ezenkívül több verseskönyvet hagyott hátra: felnőtt- és gyermekverseket, haikukat, klasszikus román költők verseit lefordítva magyarra, az irodalmi tolmácsolás magasiskoláját bizonyítva szakmabeliek körében.
Tölgyfakapuk c. versében így vall: Szeretem a nagy / robusztus / tölgyfakapukat. / Pedig / – akár kinyitom, / akár becsukom őket ‒ / törékeny voltomra / figyelmeztetnek. / De anélkül, / hogy megaláznának.
Július 18-án, szombaton délután fél négykor a kibédi temetőben egy nagy tölgyfa kapu alatt léptünk be, a koporsó kíséretében, hogy megközelítsük a Siratóim lesznek az égi madarak c. könyvben „megjelölt” helyet, a végső állomást.
Ezt a kaput, a földi lét és az öröklét közti „átjárót” nem kell már soha kinyitnia, sem bezárnia Ráduly Jánosnak…
Éltében, a kibédi lakóháza közelében lévő templom harangszava és Bodor Péter orgonája „vigyázta” álmait, itt, a vigyázzállású Temetőoldal aljában, ezt a „feladatot átveszik” a csillagmadarak…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
