Kopjafák a tornakertben. Akár jól hangzó regénycím is lehetne, de nem fikcióról beszélek, a faragott jelképek a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban sorakoznak a sportpályákhoz vezető kövezett kaptató mentén az Őrhegy alatti kanyarban. Az elsőt az 1961-ben végzett véndiákok állították oda húsz évvel ezelőtt. A kezdeményezés követőkre talált, azóta már öt ilyen hűségjelen kereshetők a faragók mesterjegyei. Felfedezzük-e rajtuk azokat, vagy sem, vitatható, de a nevek biztos nem kerülik el az előttük megállók figyelmét. Az állíttatók fémből készült szerény névtáblákon is jelzik meggyőződésüket, hogy örökre az ősi alma mater összetartó közösségéhez tartoznak. Akárhonnan verődtek is össze az egykori osztálytársak, ebbeli hitükben és alapállásukban sosem volt köztük nézeteltérés. Márpedig mindig is sokfelőlről érkeztek a diákok a Fejedelem hírneves iskolájába. Lett légyen zaklatott, vészes időszak, vagy békésebb periódus, amikor a tudás e patinás fellegvárába jártak. Lényegében talán olyan soha nem is volt, hogy nebulóknak és tanáraiknak valamilyen nehézséggel ne kellett volna megküzdeniük. De a gondokat valamiképp mégiscsak sikerült leküzdeniük. Mostanság is, amikor szintén nem jólét és nyugalom veti fel az országot-világot. És mégis úgy vélhető, a kollégium újra gyümölcsöző korszakát éli.
Jó belépni a bástyaként emelkedő hatalmas épületek közé, a viharedzett véndiákot is megbizsergeti az izgalmakat ígérő „valami mindig történik” hangulat, amely a vakáció ellenére is jól érzékelhető. Akkor is, ha az öreg kollégista nagyon sokadszor éli meg a visszatérés vagy (találóbban) a hazajövetel megható pillanatát. A mi csapatunk a 65. érettségi találkozóra érkezett Enyedre, egy szintén legendás helyről, Torockóról, ahol immár jó ideje évről évre megünnepeljük az 1961-es eseményt. Amikor berobogtunk, már volt egy hasonló módon összeverődött, növekvő vidám csoport az udvar közepén, aztán még egy, majd egy még újabb. Kiderült, ezen a július végi szombaton nemcsak a 65 esztendeje végzettek találkoztak, hanem azok is, akik 50, illetve 35 és 30 éve ballagtak. Ki ezért, ki azért tekintett irigykedő csodálattal és elismeréssel a másik ünneplő galerire. A véletlen egybeesés mintha emelte volna az egyedinek vélt összejövetel rangját. A nosztalgiázásra pedig ugyancsak véletlenszerűen ráerősített a helyszínt visszhangozva belengő rockmuzsika, amit nem az alkalomra felkért együttes szolgáltatott, hanem a vakációs szabadidőben itt gyakorló tizenéves diák rockbanda. Tehetségesek a gyerekek, mint sok egyébben is. Persze nem lehet véletlen, hogy a gitárszólóban az Omega egyik klasszikusát is felfedezni véltem. Régi csibészek nem ismernek engem meg… Vajon hányunkban pengetett meg valamilyen belső húrt a dallam? A zenészek kilétét különben a sok hangzatos enyedi siker kovácsa, Szőcs Ildikó igazgatónő árulta el, akinek bizony meggyűlt a tennivalója a találkozódömping miatt, de mindenkihez volt kedves szava, mindenik korosztály számára mondandója, és a fotózásba is bekapcsolódott. Mi, ma már kevésbé táncos rangidősök inkább sétálva, beszélgetve idéztük fel az ezerszer felemlegetett és kiszínezett múltat, és indultunk a tornakert felé, hogy a kopjafára is odaillesszük a legutóbb végleg eltávozott kedves barátunk nevét. Felénél tartunk. A hat és fél évtizede elballagott negyvenkettőből még huszonegyen élünk. Mondják, nem rossz arány. Tízen voltunk jelen, aki tehette, családostól. Talán még ez az arányszám sem túlzottan lehangoló. Hirtelen az villant az eszembe, hogy a 65 hivatalosan nyugdíjkorhatár. Nem kétséges, az érettségi találkozókra ez nem érvényes. Úgy döntöttünk, ezután is aktívak maradunk, van még tartalék. Biztató szimbólum is bátorít: a kollégiumi tornaterem előtt halomban a Gingko biloba kis kerek gyümölcse! De amúgy is vannak dolgok, amiket az ember nem felejt. Folytatjuk hát, amíg lehet. Valamelyikünk csak megdönti majd a ballagások korrekordját. Huj-huj, hajrá!
