Hawaii-szigetek (Big Island, Nagy Sziget) (1.)

*Fotó: A lávabarlang előtt alázuhanó Szivárvány-vízesés

Aloha! Sziget születik

Amerika varázslatos. Valahányszor földjére lépünk, mindig más arcát mutatja. Az inspiráló nagyvárosok, a páratlan természeti csodák ugyanúgy ámulatba ejtenek, mint az emberek közvetlensége, kedvessége. Amerika vissza-visszavonz, így miután „legurultunk” az álomszép keleti parton, majd felfedeztük a legendás nyugatot, szívünk az ország törzsterületén túlra csábított, a földi paradicsomnak is becézett Hawaiira, az Egyesült Államok 50., exklávé tagállamába. 

És még miért Hawaii? Mert mindig is vonzott az ismeretlen messzeség. Mert vágyunk a paradicsom ábrándját már e földi világban megízlelni. Mert rajongunk a napfényes partokért, a tenger illatáért, a testünkön megtörő hullámokért, a csendes természetért, de a nyüzsgő metropoliszokért is. Mert szeretünk dübörgő vízesésekkel szétporladni, szivárványok pillangóin lebegni, magas vulkánokra hunyorogni, tüzes kráterekbe meredni. Mert lenyűgöz a napnyugta, és új reménységgel tölt el a virradat. Mert szeretjük a barátságos embereket, akiktől tanulni lehet kedves fogadtatást, egyetértést, alázatot, egyszóval az aloha életérzést. 

S ha Hawaii, akkor James Cook, de még azelőtt polinézek hősi mítoszokkal átszőtt századai. S hogy mi igaz a legendákból, azt ma már csak találgatjuk, viszont Pearl Harbor megbecstelenítésén még emberöltők elteltével is pironkodunk. Ám a modern kor csak 1959-ben kezdődik, amikor az USA tagállamává válik, s bár az ott élők élete sem fenékig tejfel, a turisták áhított célpontja volt és marad.   

Iszonyatosan nagyot repültünk Budapesten, Londonon és Los Angelesen át az állam fővárosáig, Honoluluig. Gyermekkorunkban gyakran használtuk Honolulut a messzeség kifejezésére, pedig jóformán azt sem tudtuk, hogy hol keressük a térképen, s tulajdonképpen csak az utazás szervezésekor szembesültem azzal, hogy 13 időzónát kell átrepülnünk, majdnem a nemzetközi dátumválasztó vonalig.

És szálltunk. Szárnyaltunk az Atlanti-óceán és Grönland felett, átsiklottunk a befagyott Hudson-öböl felett, csaknem ráhasaltunk Los Angeles nyílegyenes autópályáira, hasítottuk az eget a Csendes-óceán felett, s mire vagy 30 óra röpködés után földet értünk az esti fényekkel kivilágított Honoluluban, még ugyanazt a naptári napot írtuk, mint amelyiken reggel 7-kor elindultunk a magyar fővárosból. Idő- és térutazás volt a javából, ám a valódi felfedezések ezután következtek.

Az Oahu szigetén fekvő fővárost akkor még csak tranzitnak használtuk, egy gyors alvás után másnap reggel tovább is röppentünk a szigetcsoport legkeletibb, névadó szigetére, Hawaiira. Mivel ez a legnagyobb a szűkebb értelemben vett szigetcsoport nyolc jelentősebb tagja közül, leginkább Nagy Szigetként (Big Island) emlegetik. Területe körülbelül másfélszer akkora, mint Maros megyének, háromszög alakú, viszonylagos nagyságát az is jelzi, hogy az összes többi sziget beleférne.

A szigetek közötti repülés rövid, de csodás élmény volt. Az óceánra épített kifutópályáról felszállva átíveltünk a szigetcsoport felett, megpillantva a felhők közül kikandikáló vulkáni csúcsokat. Ez még a magasból is csodás, alig vártuk, hogy közelről is megismerhessük, s hamarosan sikeresen földet értünk egy koromfekete lávamezőn. Beleborzongtam abba a gondolatba, hogy azon a helyen nem is olyan régen izzó láva ömlött sisteregve az óceánba. 

Nagy családnak nagy autó dukál, ezért hetünknek egy gigaméretű valódi amerikai verdát béreltünk. A Chevrolet monstrumból mintha emeletről szemléltük volna a világot, s máris nekivágtunk az ismeretlen megismerésének.

A sok utazás, alvatlanság, gyűrődés és korán kelés után jól jött, hogy látogatásainkat a Heavenly Hawaiian Kona kávéfarmon kezdtük. Hawaii egyike azon kevés amerikai államoknak, ahol jelentős kávétermelés folyik, mivel a vulkanikus talaj és az ideális éghajlat tökéletes körülményeket teremt a kávéültetvények számára. Az élénkítő szemeket termő cserjét a 19. században honosították meg a szigeteken, napjainkban kivételes minősége és egyedi íze miatt a világ egyik legkiválóbb kávéjának tartják. A vezetett túra kóstolóján visszaállíthattuk agyunk koffeinszintjét, de leszögezhetjük, hogy tulajdonképpen ez volt az egyetlen különleges kávés élményünk ezen az utazáson, mivel az európai kávékultúra rövid és erős italaihoz képest a hétköznapi amerikai kávék – bár hatalmas adagok –, hogy is mondjam, inkább ahhoz a mosogatóléhez hasonlítanak, amellyel otthon kiöblítem a kávéscsészémet. Ebből kifolyólag egy amerikai utazás – ezt már korábban is tapasztaltuk – valójában inkább a kávéról való leszokást, mintsem a rászokást erősítette bennünk. Ezért a továbbiak olykor megterhelő csillagtúráit e stimulálószer nélkül bonyolítottuk le.

Következő megállónk mi más lehetett volna, mint az annyira áhított óceánpart. Ha valamiben bővelkedik Hawaii, akkor az nyilván a csodásabbnál csodásabb tengerpartok, melyek között vannak lávasziklásak, fehér, sárga, fekete, de még zöld homokosak is, kopárak, de buja növényzettel szegélyezettek is. Elsőként a szállásunk közelében fekvő Hāpuna-partot néztük ki, ahol kedvünkre lubickolhattunk a langyos, tiszta óceánban. A sziget északnyugati partjainál megbúvó állami rekreációs terület nagyon népszerű, mert fehér, nagyon finom szemcséjű homokos strandja kontrasztosan csillog a vulkanikus környezetben. Hawaii trópusi fürdőhelyeinek egyik különlegessége, hogy bárhol lehet sznorkelezni. Ez egy olyan, rendkívül népszerű víz alatti tevékenység, amely lehetővé teszi, hogy búvárcső, úszószemüveg és búváruszonyok segítségével fejünk hosszabb ideig lehessen víz alatt, gyönyörködve a bámulatos élővilágban. A színes halak után evickélve magunk is úszó lényekké válhattunk, s gondolatban visszatértünk az élet keletkezésének milliárd éves közegébe. Amint a gyerekek felfedezték a moszatokat legelő békés teknősöket, már csak akkor tudtuk kirángatni őket a vízből, amikor a napnyugta lágyan simogató sugarai beszivárogtak a sötétlő óceánba. Földünk legnyugatibb csücskében lépegettünk az aranyló habokban, élményektől elbágyadva pislogtunk bele a búcsúzó „vérnarancsba”, majd elmerültünk a trópusi éjszakában. Éjszakáinkat egy igazi amerikai stílusú, saját medencével ellátott házban töltöttük az édeni parkvárosban, Kailuában. 

Másnap elindultunk, hogy felfedezzük a csendes-óceáni gyöngyszem másik oldalát, s meg sem álltunk a másfél órányi autózásra fekvő Királyok völgyéig, ahol rövid sétával a szigetek, s talán a világ egyik legszebb kilátópontjáról nézhettünk alá a 600 méter mélységben fodrozódó óceánra. A meredek, zöldellő hegyoldalakkal övezett völgy különleges hely. A Waipi’o Valley-t már jóval az európaiak érkezése előtt lakták a bennszülöttek, szentélyeket emeltek, a hegyoldalban királyi temetkezési barlangokra bukkantak. A 19. században kínai bevándorlók telepedtek le itt, de az 1946-os pusztító cunami letarolta a völgyet, sok ember lelte halálát a hullámsírban. Azóta csak néhány tucatnyian élnek a völgyben, akik főleg halászattal és a helyiek által ősidők óta táplálékként szolgáló haszonnövény, a táró termesztésével foglalkoznak. A nagy víz közepén fekvő Hawaii-szigetek nagyon ki vannak téve a szökőáraknak, gondoljunk csak a 2025-ös nyár nagy intenzitású kamcsatkai földrengésére, amelynek következtében akkora hullámok sepertek végig gátlástalanul sok ezer kilométernyi vízfelületen, hogy még Honoluluban is bepánikoltak – nem ok nélkül. A kilátópont egyik tájékoztató tábláján ezt írta: „A föld az úr, az ember a szolga”. Ez a föld szentségének és tiszteletének fontosságát hangsúlyozza, amit a régi emberek ott is komolyan vettek. Bizony a földtől, mi, modern emberek, eltávolodtunk, könnyű mindent megvásárolni, és ennek ellenére mindennel elégedetlennek lenni. Azonban úgy tűnik, hogy a víz még a földnél is nagyobb úr, hiszen volt egy közösség, amely percek alatt a habok közt lelte halálát. S hogy ki a legnagyobb úr? Hát az, akitől a leginkább eltávolodtunk: az élet és halál ura, az Úr.

Tovább ereszkedtünk a keleti part mentén déli irányba, Hilo felé. Útközben két kivételesen szép vízesést látogattunk meg. Az első a 135 méteres Akaka-vízesés, amelyet a hasonló nevű állami parkban egy rövid őserdei sétával érhettünk el. A hatalmas páfrányok, a léggyökeres, liánoktól roskadozó fák, a bambuszerdők, az élénk színű virágok mesebelivé, vadregényessé tették a kirándulást, az út végén pedig lélegzetelállító csattanóként várt a feneketlen üregbe zúduló zuhatag. 

Egy másik kirándulásunk a Szivárvány-vízeséshez vezetett, amelynek vízcseppjein gyakran törik szivárvánnyá a trópusi napsugár, és egyik érdekessége, hogy egy természetes lávabarlang előtt zuhan alá. A buja növényzet ott is kifogástalan dekorációt szolgáltat a hamisítatlan hawaii természet e 24 méter magas csodájának.

A gyaloglások után betértünk Hilo városába, amely 44.000 lakosával az egyik legnagyobb és legnépesebb település az államban. Keleti fekvésénél fogva telibe találják a passzátszelek, ezért az USA egyik legcsapadékosabb városa, bennünket is ködösen, nyúlósan fogadott, ennek ellenére felkerestük, és kedvünkre lubickoltunk egyik óceánparti strandján.

Mindezek után még hátravolt egy különleges célpontunk arra a napra, nevezetesen a Hawaii-szigetek legmagasabb hegye, melyet bizonyos logikával a világ legmagasabbjának is lehet tekinteni. Merthogy minden szemszög kérdése, és bár a hawaii emberek legszentebb hegye, a Mauna Kea a víz felszínétől „csupán” 4205 m-re emelkedik a magasba, a tenger mélyén levő alapjától 10.200 m-re tornyosul, ugyanis a hegy nagy része a víz alatt terpeszkedik. Ettől a mérettől bizony még a Mount Everest is elmarad, nem is kevéssel, pontosan 1351 m-rel. Ez két dolgot jelent többek között: egyrészt, hogy az óceán nagyon mély Hawaii körül, másrészt, hogy a vulkanikus aktivitás rendkívül nagy Földünknek azon a részén, ha a tűzhányó képes volt ilyen iszonyatosan nagyra növekedni az elmúlt egymillió esztendőben. Jelenleg azonban a Mauna Keától nem kell félni, mert szunnyadó pajzsvulkán, amelynek tetejére bátran telepíthettek nagy teljesítményű, sok száz millió dolláros csillagvizsgálókat. Ezeket szerettük volna mi is meglátogatni, de a 2800 m magasan létesített látogatóközpontban kiderült, hogy az út minősége és meredeksége miatt csak az összkerékmeghajtású járgányokat engedik a magasabb régiókba emelkedni, ráadásul az időjárás is nagyon elromlott. 

A látogatóközpont kiállítótermében viszont megtudhattuk, hogy a Hawaii szigetcsoport a forrópontos vulkánosság következtében alakulhatott ki. A forrópont (hot spot) tulajdonképpen az elvékonyodott kőzetlemez alatti magmafeláramlást jelenti, ami sziget kialakulását eredményezi. Mivel azonban az állandó helyzetű forrópont feletti kőzetlemez elmozdul, ezért nem csupán egy, hanem újabb és újabb szigetek, vagyis szigetek láncolata alakul ki. Így képződött a Hawaii szigetcsoport, s mivel a kőzetlemez északnyugat felé mozdul el, a legidősebb, ugyanakkor vulkanikus szempontból a legkevésbé aktív szigetek északnyugaton vannak, ezzel szemben a legfiatalabbak és legaktívabbak délkeleten találhatók, ezek közt a napjainkban is aktív Big Island. De a kedves olvasó ne higgye, hogy ezek a geológiai, vulkanológiai folyamatok csupán a régmúltban zajlottak, és csak a földrajzi atlaszok, lexikonon és tankönyvek ábrái mesélnek róluk. A Nagy Sziget közelében napjainkban is növekedőben van egy sziget, amelynek kúpja most 1 km-rel van a vízszint alatt, néhány tízezer év múlva viszont ez is elő fog bukkanni, s bár még csak születőben van, már nevet is adtak neki: Loihi. Mindebbe belegondolni, megérteni, törékeny elménkkel egy földtörténeti pillanat részesévé válni: nos, az ilyesmitől szokott a hátam lúdbőrözni. Ezért is szeretek utazni, és a világ hasonlóan érdekes térségeit megismerni.