Sütő András megmaradásunk útjait kutatta

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (64.)

A huszadik század második felében, a Ceaușescu-korszakban és az utána következő zavaros években irodalmunknak – „szavaink nagyfejedelemségének” – fényesen ragyogó csillagává vált a mezőségi parasztcsaládból származó Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – 2006. szeptember 30.) 

Sütő András éppen abban a faluban született, ahol Kemény Zsigmond báró, író és politikus, közéleti ember, 1875 decemberében. Tény, hogy Kemény Zsigmond romladozó, méltatlanul elfeledett sírját a majdani író édesapja, idősebb Sütő András gondozta… A szegénység és kisebbségi lét kettős rácsozata mögött szeretetteljes, hagyományaihoz hűséges, élénk lelkű-szellemű család határozta meg Sütő András felcseperedését, létérzékelését, egyben írói életútját is. A nagyenyedi Bethlen Gábor, majd a kolozsvári református kollégium diákja volt. Rendezői szakra jelentkezett az akkor Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán – mint Kányádi Sándor is –, de hamarosan abbahagyta a tanulást, mivel a Falvak Népe főszerkesztője lett. Három évig bírta Bukarestben, 1954-ben Marosvásárhelyre költözött. Szerkesztette az Igaz Szót, az Új Életet és az Erdélyi Figyelőt. Parlamenti képviselő volt (1965-1977), majd a Romániai Írószövetség alelnöke (1974-1982).

Bár a sematikus szocialista irodalom színeiben indult, hamar hangnemet váltott, és rátalált saját témáira és stílusára. Prózában, drámában és esszében egyaránt kisebbségi létünk „önvédelmi élettörvényét”, megmaradásunk útjait kutatta. 1980-tól Romániában betiltották a műveit, ugyanakkor Magyarországon, aztán itthon, Erdélyben is nagy sikerrel mutatták be drámáit. 1990-ben a fekete márciusi események egyik első áldozataként, a Bolyait kereső többségi tömeg harcias csetepatéjának csitítására törekedve elvesztette fél szeme világát. Miközben a hatalom és a lelkiismeret kettős láncai közt vergődő egyén és közösség sorsát faggatja, Sütő András minden alkotását az életszeretet és az élet tisztelete hatja át.

Kék álhalál című elbeszélésében saját születésének történetét idézi fel. Az újszülött nem tud felsírni, s elkékül az oxigénhiányos kínlódástól. A bába erőteljes paskolása sem segít, amikor végül a meleg- és hidegvizes váltófürdetés eredményeképpen a kisbaba „ráérez” a lélegzés fortélyára…

Falukrónika nemzetiségi létünk kórtanáról 

Az író szüleit, szülőfaluját és nemzetiségi létünk „kórtanát” állítja az Anyám könnyű álmot ígér (1970) című tényfeltáró és egyszersmind lírai regénye középpontjába. A tragikus történetekben bővelkedő falukrónika már címében jelzi, hogy a könnyű álom leginkább mint remény és mint eszmény szerepel a pusztakamarásiak (pars pro toto, a romániai magyarok egészére) életében. Az anyai ígéret útján könnyű álmot kereső könyv nemcsak „kimondja a rettenetet” (Illyés Gyula Bartók zenéjéről), hanem a túlélés hol könnyfacsaró, hol kacajt fakasztó hétköznapi példázataival engeszteli, oldozgatja az örökös szorongás ideggörcseit – bennünk, olvasókban. Sütő idősödő szüleit az erőszakos „kulákosítási kampány” folyamán kiparancsolják kétszobás kicsi házukból. Berta néni és András bácsi jobbágyi alázatosságánál csak bizakodásuk nagyobb, hiszen annyit kérnek, hogy legalább a ház mögötti félig istálló, félig műhely céljait szolgáló fészerben maradhassanak – a jobb időket várni…

De persze az őrlő idő a szelíd és alázatos embereken is rajta felejti rontó jegyeit, melyek ellen nem sok a gyógyszer, s ami van, többnyire nem segít. Annyit sem, mint a csendes beletörődés. Hallgassuk csak – ugye, ismerős?

„Anyám délutánonként fehér kendővel köti be a fejét. A homlokát, a halántékát borogatja. Ilyenkor lázasan ég a szeme, árnyékos az arca. Fáradt és fénytelen a hangja. Szótalanul dolgozik, de a kendő fehér sikolyára már a kert végében felfigyelek. 

– Mi baj, édesanyám?

– A fejem…

– Gyakran fáj a feje?

– Megérett már a fájdalomra.

– Menjünk orvoshoz.

– Fölösleges.

– A fájdalommal akar maradni?

– Megszoktam. Ott majd elmúlik – mutat nevetve a temető irányába. […] Látja a szememen, hogy tiltakozom a gondolata ellen. Vigasztalóan babrál arcomon a tekintetével. Békéltetni akar a Törvénnyel, amelyet ő már elfogadott, sőt a feladatai közé iktatott. Mint a vacsorakészítést, vízhordást.

– Mióta fáj a feje?

– Amióta bajba keveredtünk azzal az elnökkel.

– Kicipeltem az ágydeszkát az ajtón, belenyilallott a fájás a fejembe.” (Anyám könnyű álmot ígér, Hétköznapok a keresztfán című fejezet, Kriterion 1976, 126-127)

A csupán negyedrészt magyar lakosságú Pusztakamaráson a hit, az anyanyelvhez való ragaszkodás és a minden veszteség ellenére élni akarás valódi, egészséget célzó közösségformáló erőként tapasztja egymáshoz az egyéneket, akik magukra maradva menthetetlenül elmerülnek a szegénység, az összevissza változó világ és a többségi lét „holt tengerében” (Makkai Sándor). Sütő gyermekkori emlékcserepei felelevenítik, ahogyan a mezőségi gyermekek a természet rendjének törvényeit költötték át játékká. A gyermekek a felnőttek születés és halál közé zárt mindennapjait és a mindennapi bajokból néha kiemelő ünnepeket játszották el. A munkát, a párválasztást, a születést, sőt a halált is „előadták” úgy, ahogy mindezt a felnőttektől látták. „Az életerő kényszerű pazarlása”, a gyakori gyermekhalandóság még nem járt messze, így íratlan törvény volt, hogy a faluban „a bölcsőnek nem szabad pihennie” (Piros bölcső az ég peremén című fejezet, Kriterion 1976, 76-87).

Az iszákosság és az elvándorlás betegségének, a vegyesházasságok szorongató kelepcéjének, az anyanyelv- és öntudatromlásnak, illetve az erkölcsi kopásnak mindenféle kórtünetét rögzíti ez a gyönyörű, egyszerre konkrét, plasztikus és gondolati-metaforikus könyv. A vidámság bilincsei című fejezetben láthatjuk, miféle nehéz helyzetekbe keveredik F. nagybácsi, amikor vendégségben nem fogadhatja el a kínált pálinkát, hiszen végre leszokott az italozásról: „megesküdött a papnál, hogy többet nem iszik, és helyrejött az egészsége” (25).

A mágikus recept

A huszadik század közepén Pusztakamarás betegségei felett Szász Gyula felcser őrködik eredményesen „injekcióstűvel a zsebében […] Ő nyargal ugyanis háztól házig, betegtől betegig, megrakodva mindenféle orvossággal. A falu ma a legnagyobb gyógyszerfogyasztó; kitűnő étvággyal, egészségesen is fogyasztja a színes „gombokat” […] „Mire jó?” – kérdi a kívül kezeslábas, belül még hamisítatlan paraszt traktoros.

„Mindenre!” „Akkor adj nekem is.” (Piros bölcső az ég peremén, 82-83)

A korabeli közegészségügy és a mindenkori közösségi bizalom fenntartó ereje, illetve a közösséggel szembeni egyéni érdekérvényesítés sikertelensége tükröződik egy orvosi recept sorsában. Derékfájás ellen az író édesapjának „van egy nyolc-tízesztendős” jól bevált receptje, amely ”úgy röpköd a környéken, mint egy mentőangyal”. A fél falu váltott ki reá porokat, s immár a harmadik községből ígérik, hogy nemsokára visszajuttatják, de ők is visszavárják a somkúti tanyáról, ahol is egy szőlőpásztornak fáj a dereka. Valakinek már megjárta az eszét, hogy egy ilyen csodareceptet nem lenne szabad ingyen kölcsönadni.

– „Fizessék meg, ha rongyolják! Utóvégre, akinek legelőbb kezdett fájni a dereka, azt illeti meg az a kis jövedelem” (82-83)

Heródes napjai 

A recept azonban továbbra is ingyen jár kézről kézre. További egészséget, egyéni és közösségi életet mételyező tényekről számol be Sütő András 1984 és 1987 között írt, ámde kiadást csak a „változás” után megért naplójegyzeteiben. A Heródes napjai szaggatott, felkiáltásos stílusban szól az erdélyi magyarok exodusáról. Arról az időről, amikor naponta barátok, kollégák tízei-százai jelentették be, hogy nem bírják tovább, elmennek az országból… Amikor orvosok ültek börtönben tiltott abortuszműtétek miatt, és teherbe esett lányok ezrei követtek el öngyilkosságot, vagy haltak bele házilag végzett abortuszkísérletekbe (Heródes napjai, Debrecen 1994, 342). Ugyancsak ez a napló tudósít arról, hogy miként vitte kétségbeesve sürgősségi műtétre kedvenc Lacika unokáját az író, miután házuk előtt, a Vörösmarty utcában elverték a (már csak) vendégségbe hazajáró kamaszfiút, aki magyarul beszélt az utcán együtt labdázó társaival… A szolgálatban lévő, ismerős román orvos (T.) ért magyarul, megnyugtatja a gyermeket és nagyapját, majd tisztességgel és szakértelemmel helyreállítja a fiú szétvert arcát (450-460).

Drámái – hatalom és lelkiismeret összeütközése 

Sorozatunkban szólnunk kell Sütő András néhány drámájáról is, amelyekben az egészség-betegség szembenállása előfordul, miközben hatalom és lelkiismeret összeütközését, illetve az egyén kiszolgáltatottságát jelenítik meg, más-más történelmi korba helyezett dilemmák és cselekmények által. A Heinrich Kleist krónikájából ihletődött Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975) a 16. század társadalmi-vallási háborúinak korát idézi fel. Kohlhaas Mihály törvénytisztelő, józan családfő mindaddig, amíg a maga igazában durván meg nem sértik, s amíg ő maga naivul el nem veszti legféltettebb kincsét, imádott feleségét. Lisbeth szelídségének tudatában a lócsiszár beleegyezik, hogy felesége egykor kikosarazott kérőjével, a császári jogásszá avanzsált Müller úrral utazzon Berlinbe igazságot szerezni – a cinikus, hanyag és késlekedő igazságszolgáltatás vérebeitől. Férje kérelmező levelét a megbeszéltek szerint magasba emelve, Lisbeth próbál a császár felé haladni a tömegen át, ám a tömegre támadó katonák közül egy dárdával mellbe döfi. Az életerős, fiatal édesanya hamarosan belehal sérülésébe. Kohlhaas ezután lép a lázadás útjára. Vesztét az okozza, hogy megtorpan Luther tekintélye előtt, és leteszi a fegyvert, amikor pedig a végrehajtó hatalom összetéveszti magát a megvalósult ideállal, és a lázadás útjára lépett igazságkeresőt kivégzik. Luther szavai súlyosak, igazak, mégis érvelésében a tiszta eszmény megalkuszik a szennyes körülményekkel, így már az eszmény nem azonos önmagával. „Jobb az élő eb, hogynem a holt oroszlán”, mondja Luther, és ebben nincs igaza… (Egy lócsiszár virágvasárnapja, III. felvonás 1. kép, Eminescu kiadó, 1982, 881)

Téves út a hitből kovácsolt kényszerhit 

Amiképp a Csillag a máglyánban (1976) Kálvin Jánosnak sincs igaza, amikor egykori szerzetestársát, a vele együtt üldözött sorstársát, barátját, az azóta antitrinitáriusnak bélyegzett Szervét Mihályt hagyja kivégeztetni. A katolikus ellenreformáció szorongatja Genfet, de ettől Szervét Mihály még nem azonos a rendbontókkal, sem a Kálvin ellen lázadók vezérével, ő csak szenvedélyes tudós és orvos, aki ragaszkodik eszményeihez és hajdani barátjához, és túl kevéssé érdekli a valós társadalmi-hatalmi helyzet, hogysem helyesen tájékozódjon a való világban… Sütő tragédiájában Szervét a szabadabb, aki ki meri mondani, hogy téves út a hitből kényszerhitet kovácsolni (Csillag a máglyán, II. felvonás, Eminescu könyvkiadó, 1982, 149). Az érzékeny idegzetű Szervét rémálmaiban már látja az őt elemésztő máglyatüzet. A tragédia Kálvinja pedig helyzetébe és feladataiba belemerevedett – belebetegedett ember: „Mondja meg, hogy kilencféle betegség kínoz, egyebek közt súlyos köszvény, vesegörcs, epekő, álmatlanság és húsz éve tartó fejfájás; hogy ma hajnalban is vért hánytam, tíz éve nem reggeliztem, és böjtöléssel gyógyítom magam, harminchat órással. Mondja meg, hogy nemcsak én vagyok beteg: a feleségem is ágynak esett, miután Isten a gyermekeinket magához vette.” (Csillag a máglyán, II. felvonás, 137)

Szervét nem képes visszavonni könyve (a Restitutió, Kálvin Institutiójára válasz) tartalmát, mivel úgy érzi, számára műve olyan, mint anyának a magzata. 

(Folytatjuk)