Charles Baudelaire első magyar fordítója, az alig 34 éves Reviczky Gyula Talált rózsája után éppen 136 évvel ezelőtt, 1889. július 11-én indult el a halhatatlanságba.
Talált rózsáját felvéve a porból indulok júliusi második sétámra. Ha kedved tartja, kedves Olvasóm, tarts velem.
Aratás hava. Ahogy széttekintek a gabonaföldek szélére, száműzve pipacsok piros tengeréből itt-ott ki-kikéklik egy-egy azúrkék búzavirágsziget.
A búzavirágot az ég
kárpótlásul zilángolta rám,
– írja Bartis Ferenc a Búzavirág balladában. Régi, háború utáni emléket idéz:
– amikor háború után
a fölperzselt,
majd árvíz-iszapolta
mezőkön
feküdtem hanyatt
a hamu-iszapban,
az iszap-ravatalon,
amikor nem is az eleség veszte,
de a virágtalanság fájt,
megsajnált az ég,
s szemembe
zilángolta magát.
Reményünk ebben a korai kánikulát váltó zivataros időben, hogy gyermekeinknek, unokáinknak nem lesznek ilyen emlékeik. A béke kékje megmarad, a többi színnel együtt.
Hófehér ingben a nyár közepén – Anna Ancher dán festőnő – Betakarítás ideje, 1901
Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derűje; a bíborszínű viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék – írja az 1982-ben született Lauren Oliver amerikai írónő.
A nyári égről dobbanjunk le a földre. Nem az aratás, a békés Nádas világába Fekete Istvánnal:
Aludtál-e már nádtető alatt,
Láttad-e, hogy kel ott fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
Ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit...
Se nádirigót, se kócsagot,
Se vadréce kéktükrű szárnyát,
Se víz mélyén rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Simogatta-e füst arcodat,
Ha felkel a hold és a lidércfény
Táncol a tündöklő ég alatt?
Láttál-e ezer szárcsafiókát,
Úszó fészket a nagy vízen,
S hallgattad-e ködös hajnalokon,
A vándormadár hogy mit izen?
És nádi széna volt-e a párnád,
Millió béka a muzsikád,
Imbolygó bagoly kedves barátod,
Nyársonsült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben
Este, ha lobban a néma tűz,
S a nádas felett átszáll az álom
S rád sóhajt lágyan a puha fűz?
Álmod, ha őrzi millió nádszál,
És tartja feletted az eget,
Neked adja a csillagos Békét
És megcsókolja a szívedet.
Július 13. Szent Margit napja. Szent ide vagy oda, Margit elég furcsa ragadványnevekkel rendelkezik.
Mérges Margit, mert áldást nem hoz.
A rigmus a júliusban gyakori égiháborúkra, jégverésre utal, mely gyakran elveri a termést. De mondják Pisis Margitnak is – ez meg az időszak felhőszakadásaira utal. Különösen nagy baj volt ez, mert az aratást is igen hátráltatta. Ilyenkor kezdték meg a szabadban való fürdést.
Negyvenes nap ez is. A hiedelem szerint, amilyen az idő ekkor, 40 napig ilyet várhatunk. A megfigyelést tudományos tapasztalatok is valószínűsítik, hiszen a Medárdi monszun utóhatása sokszor könnyen birokra kelhetett a perzselő forrósággal.
Termésjósló is Margit. Régen azt vallották, ha Margit napján esik, a dió, a mogyoró lehull, vagy férges lesz.
Antióchiai Szent Margit legendája egy szűz vértanúról szól: július 13-án halt mártírhalált. Mindössze tizenöt éves volt, amikor a keresztény Margitot megpillantotta a keresztényüldöző római helytartó, Olibrius, aki rajta felejtette a szemét a bárányokat őrző hajadon. Szolgái a lányt eléje vitték, de Margit visszautasította, mire a sértett férfi bíróság elé hurcoltatta a keresztény lányt, akit hite miatt megkínoztak, tömlöcbe zártak. Az ördög sárkány képét öltve jelent meg előtte, és le is nyelte, de Margit a feszülettel kivágta magát a vadállat gyomrából. A moldvai csángók a jégverés ellen Margitot hívják segítségül, hiszen az a sárkány műve.
Vasas Samu – Népi gyógyászat, Kráter Kiadó, Pomáz, 2009
Antiókhiai Szent Margit a magyar Árpád-kor kivételesen tisztelt szentje, aki a Királyság Patrónája címet viselte. Kultusza akkor lendült fel igazán, amikor II. Endre szentföldi keresztes hadjáratáról hazahozta koponyaereklyéjét. Hazai kultuszának része lehetett abban, hogy IV. Béla Margitnak nevezte el a tatárjárás borzalmaitól való szabadulásáért cserébe Istennek ajánlott leányát. Az Árpád-házi királyleány domonkos apáca, majd maga is az egyház szentje lett.
Július 14-én, 1927-ben született Vasas Samu biológiatanár. A székelykeresztúri tanítóképző elvégzése után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem természettudományi szakán szerzett tanári oklevelet 1965-ben. Cikkei és tanulmányai jelentek meg a Korunk, a Művelődés, az Igazság és A Hét hasábjain. Igazi küldetésének érezte a világ elé tárni Kalotaszeg értékeit, tanári pályája mellett végezte gyűjtőmunkáját. 1990-ben újraindítója és főszerkesztője volt a Kalotaszeg című lapnak. A Kós Károly Kulturális Egyesület alapítótagja. Színpadra alkalmazta Kós Károly Varjú nemzetség című regényét, melyet rendezésében több alkalommal is bemutattak. A biológia és természetvédelem tudományok népszerűsítése mellett elhivatott néprajzkutató volt. Ezt a kettősséget tanúsítják megjelent könyvei is: Hasznos műszerek készítése, Bukarest, 1962; A bionika ma, Kolozsvár, 1974; Életünk a víz, Bukarest, 1976; Erdő- és környezetvédelem, Bukarest, 1981; Népi gyógyászat, Bukarest, 1985; Kalotaszegi ünnepek (társszerkesztő Salamon Anikó), Budapest, 1986; A kalotaszegi gyermek, Kolozsvár, 1993; Virágzó népművészet, Bánffyhunyad, 1993; Népi jelvilág Kalotaszegen, Kráter, Pomáz, 1994. Ugyancsak Turcsány Péter adta ki Pomázon újra a kalotaszegi népi gyógyászatról szóló művét Vasas Samu halála után, 2009-ben.
Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dicsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.
Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.
Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Így lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.
Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.
Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.
Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.
Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.
Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.
Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.
Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…
Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.
Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmúlt apjának karját megérzi.
Az éppen száz éve, 1925. július 17-én született Nagy László Rapszódiája hív vissza e békés-békétlen szemlélődésbe.
Legyen ma bérünk e kánikulából hólyagos esőt verő záporba, s onnan újra csillagképekbe vándorló sétánknak Egy kék lepke meg egy sárga – szintén a fényes arcú költő ajándékaként.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
