Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (66.)
2025-09-24 15:00:00
- Kiss Zsuzsánna
Rekviem Bácskáért (1.)
„Az utcánkban csak a mi házunk ablakai világítottak. […] Rézi a szobában hajlongott, Lusztig Kornél könyveit rendezgette. […] Rézinek elfehéredett az arca, olyan lett, mint egy kísértet, és úgy nézett rám, mintha ő is kísértetet látna, a szája remegni kezdett.
– Nehogy elbőgd itt magad nekem – mondtam. – Megígértem, hogy nem válok el tőled. Szépen megborotváltál, és nem vágtad meg az arcom. Így hát itt vagyok. De nem kedvelem a picsogó feleségeket.
Még mindig nem tudott megszólalni, már az állam is remegett, nekem kellett valahogy átbeszélni ezt a találkozást.
– Nem mocskoltam össze az ünneplőruhámat. Az ingem is hófehér maradt. Szeretnék azonban lemosakodni. Minél előbb. Mert hamarosan izzadni kezdek, mint a szakadt ló. És akkor lucskos lesz rajtam minden.” (Ez a nap a miénk. Latroknak is játszott, Noran, 2007, 649.)
A gazdag és soknyelvű Vajdaságban élni
Ez az élet-halál nagyjelenet 1944 októberében történik a Bácskában, Szenttamáson. Az elbeszélő, Rojtos Gallai István csodával határos módon saját kivégzéséről (a jugoszláv partizánok és az államhatalom kollektív büntetőeljárásainak egyikéről) tér haza ép bőrrel, ezért tart sokáig feleségének, Krebs Teréziának a gyászból ocsúdni, és ezért van fogytán a vérengzés helyszínéről hazatámolygó férfi lelki-idegi ereje. A regényrészlet valós történelmi tényeken alapul, amelyek kibeszélése-tisztázása csak a regény megírása utáni időkben kezdődhetett el. Ugyanakkor a félévszázadot felölelő családregényfolyam kereteiben minden valóságdarab egyszerre fikció is. Az elhurcolt Lusztig Kornél zsidó órás Rézire bízta a könyveit, a cselekvő szeretet sokat szenvedett, de mindent remélő és mindent eltűrő női példaképére. Rézi e könyveket teszi-veszi az órás, férje és megannyi ismerőse brutális meggyilkolásának perceiben, hogy még össze ne omoljon, hogy bírja a kibírhatatlant.
A magyar ezredév alatt, majd az impériumváltás után a gazdag és soknyelvű Vajdaságban, így Bácskában élni nem volt túl „egészséges”. Hiszen ott a török az egész lakosságot kiirtotta, hogy aztán soknyelvű jövevények népesítsék be újra a vidéket, s hogy a gazdasági-politikai hatalom „éllovasai” a maguk érdekében sorra-szerre egymásnak uszítsák a sokféleképp különböző, de hasonlóan mind egyetlen élettel bíró embereket és közösségeiket. Nehéz sorsú, „beteg” történelmű, szenvedésekkel teli, küzdelmes életű emberekről szól Gion Nándor regénytetralógiája. A Latroknak is játszott négy kötete örökérvényűen eposzi méretűvé növelte a bácskai kisembereket, de mindezen túl, „vallani és vállalni” (Berde Mária szava, az Erdélyi Helikon programja) merte a jugoszláviai magyar kisebbség sorsának valósághű feltárását. E „rekviem Bácskáért” (Pécsi Györgyi) egyedülállóan közelít a Gabriel Garcia Marquez nevével fémjelzett, oly divatos mágikus realizmus irányzatához, miközben a magyar prózaírás legjobb hagyományait folytatja.
Gion Nándor (Szenttamás, 1941. február 1. – Szeged, 2002. augusztus 27.) iparos családból származott, Szabadkán járt iskolába, géplakatosnak tanult. Amikor magyar egyetem indulhatott Újvidéken, ott szerzett magyartanári diplomát. Az újvidéki magyar rádió munkatársa, az Új Symposion nevű vajdasági magyar folyóirat szerkesztője lett. Élesen felelős helyzetekben találta magát. Katonaságát Macedóniában töltötte. Feleségül egy évfolyamtársát vette, Hegedűs-Budánovics Idát, aki gyermekük születése után tizenegy nappal tragikus balesetben meghalt (egy üvegajtóba esett kisbabástul, a babát megmentették, ő elvérzett). Anya nélkül maradt gyermekét az író a szüleire bízta.
Első sikeres regénye (Kétéltűek a barlangban) 1968-ban jelent meg. 1973-ra készült el Virágos katona című regénye, amely 1976-ra kibővült egy második kötettel, a Rózsamézzel. E két kötet lett Latroknak is játszott címen a bácskai falu- és családregényfolyam első két darabja. A folytatás, személyes és történelmi okokból, jó darabig váratott magára. Gion Nándor anyai nagyapját választotta e nagy mű főhősévé, egyben elbeszélőjévé. Pontosabban, a Virágos katonában minden második fejezetet a főhős beszél el egyes szám első személyben, míg a köztes fejezeteket emeltebb nézőpontból beszéli el egy személytelen narrátor, aki a Rózsaméz elbeszélője is lesz. A harmadik és negyedik kötetben majd visszatér és folyamatos az egyes szám első személyű elbeszélés. Gion Nándor egész gyermekkorában tátott szájjal hallgatta az első világháborút megjárt, a falu mese-és nótafájává vált nagyapja történeteit életről, halálról, szegénységről, becsületről, örömről, szenvedésről, hazáról, nemzetről, túlélni akarásról. Anyai nagyapja jobb kezét ellőtték a fronton. Így lesz dologra alkalmatlan, merev jobb könyökkel a Latroknak is játszott főhőse Szenttamás citerása. Miközben ő lesz a legjobb kaszás is messze a környéken, majd a legéberebb mezőőr. Citerajátékával, sőt, legtöbbször puszta jelenlétével képes a torz helyzeteken felülkerekedni, vagy legalább szépséggel és harmóniával javítani azokon a ronda helyzeteken. Hogyan lehet a ronda háborún, az igazságtalan békediktátumokon, a vak gyűlölködésen, a tunya jellemtelenségen, a járványszerűen terjedő egyéni és kollektív bűnözésen – a pusztuláson túllátni? Ez a regényfolyam fő kérdése.
Hogyan lehet túlélni?
Nagyapját az író alkotói világában és életvitelében is követni igyekezett. A hetvenes évek végétől Gion Nándor a Vajdasági Íróegyesület elnöke volt, majd az Újvidéki Magyar Színház igazgatója lett. A jugoszláv háborúban felbomló ország minden emberéért szót emelt, munkatársait úgy védte a besorozástól, ahogyan csak tudta. Közben az anyaországban új feleségre lelt, 1993-ban áttelepült Magyarországra. Sok új műve jelent meg, díjakat kapott, más regényfolyamot is írt, több művéből film készült. A kárókatonák még nem jöttek vissza című allegorikus „madárregénye” iskolai háziolvasmány lett az anyaországban. A málnaszedő gyógyulása című novellája (Mint a felszabadítók, Osiris, 1996) már az 1990-es években játszódik, és a délszláv háborús fegyvercsempészet magyarországi összekötő embereit jeleníti meg, bizarr bátorsággal. Gion azonban a Latroknak is játszott szövevényes történelmi családregényét cenzurális, erkölcsi, lélektani és egzisztenciális okokból nem tudta folytatni otthon; Magyarországon is csak a rendszerváltozás után remélhette, hogy továbbírhatja. Hiszen bármennyire is diplomatikus próbált lenni, mégiscsak a szerbiai magyar sors ábrázolására vállalkozott. A Szenttamás-regényfolyam a tizenkilencedik század utolsó évtizedétől az 1950-es évek végéig követi hősei összekuszált sorsát. Az első kötet az első világháború végi aggasztó magyar leszereléssel zárul; Szenttamáson a magyar csendőrök még elfogják a katonaszökevény Csoszogó Török Ádámot, amikor a frontról hazatért főhős párra találásának eufóriája berekeszti az egyébként szívszorongató történetmondást. A második kötet 1920 tavaszán indul (ekkorra a szerbek Bajáig, sőt Pécsig hatoltak, és 1921 tavaszáig ott állomásoznak), és 1941 tavaszáig kíséri az eseményeket. A harmadik kötet, az Ez a nap a miénk „csak” négy év viharos eseményeit beszéli el, de jó huszonegy évvel a második kötet megjelenése után, 1997-ben lát napvilágot (az Osiris kiadónál). A negyedik kötet pedig, az Aranyat talált az 1945 utáni állapotok már-már detektívregényeként, csak az író halálának évében, 2002-ben jelent meg (az Osirisnál).
Közös sors
Gion Nándor hősei sokszor antihősök, szegények vagy gazdagok, cselédek vagy urak, dolgosak vagy lézengők, becsületesek vagy garázda csalók: mindenesetre közös a sorsuk. Hatvan év alatt ötféle államhatalmi változás árnyékolja be életüket. Magyarok, svábok, szerbek, bunyevácok, cigányok, zsidók és csángók. Akadnak köztük olyanok is, akik szülői örökségüket, nemzeti hovatartozásukat felcserélik valamely másik nemzet identitásával, hitüket kommunista meggyőződéssel, becsületes szegénységüket rablással, fosztogatással, csencselő ügyeskedéssel, karhatalmi, ideológiai „felfegyverkezéssel”, bujdosással vagy politikai ügynöki munkával. A regény egyéni, családi és közösségi válságállapotok, szenvedélyek és szenvedések történelmi hullámzását ábrázolja úgy, hogy a szerző a meseszövés folyamán sohasem ítélkezik hősei felett. Mert vétkesek, de történnek is velük szörnyű események: gazdasági összeomlás, kizsákmányolás, impériumváltások, háborúk, sötét listázások, „hideg napok”, vérbosszú Bácskában, aztán szakadárok, foglyok, magányos peremre jutottak ügynökké szervezése, kémhálózatok kiépítése a Balkánon, Budapesten… meghasonlások egészen a délszláv háború előrejelzéséig.
Egyéni szinten is aránytalanul nagy traumák
sorjáznak a regény hőseire: Gilike, az ujjaival játszó félnótás árva disznópásztor életét veszti a tuki gátnál, mert senki sem ugrik utána. Csoszogó Török Ádám mindig lázad és a törvény elől menekül, néha kihasználja és bajba sodorja barátait; hol katonaszökevényként, hol fenyegető, verekedő, zsaroló rablóként vét a közösségi erkölcs ellen. Mégis aránytalanul szörnyű büntetés éri családtagjait és őt magát. A nagyapáról mintázott főhős, Rojtos Gallai István álmodozó, magányos kamaszként kerül a frontra, ott azonnal fel kell nőnie. Sérülése és alkata tulajdonképpen szerencséjévé válik. Feleségül kéri és kapja a legemberségesebb, leganyáskodóbb szenttamási lányt, akivel félszeg élete egészséges és biztos mederbe terelődik. Ő lesz a soknemzetiségű és feszültségekkel terhes falu mindenkor feloldást és harmóniát sugalló citerása, aki a verekedő feleket megjuhászodásra, sőt közös éneklésre bírja. Rojtos Gallai Istvánt a falu fogatlan, bölcs örege, Szentigaz tanítja meg kártyázni, s hogy rajta senki ki ne fogjon, hamiskártyázni is. A kártyajáték számára életmentő közvetítőeszköz az etnikai és vagyoni feszültségek, illetve a kettős ügynökök maffióta világában: míg ő józanodik, időt nyer és tájékozódik, ellenfeleit a vakító játékszenvedély keríti hatalmába. Az örök béketeremtő férfi ugyanakkor „segítő szándékkal” meg-megcsalja eszményi feleségét, akit persze mindvégig a legjobban szeret.
A regényfolyam hősei vagy fáznak-éheznek, és látástól vakulásig dolgoznak, vagy jólétükben híznak – úgyis öregednek, és napról napra kocsmai vagy nagyobb konfliktusokba keverednek. Orvos sokáig egyáltalán nincs Szenttamáson; amikor Rézi édesanyja meghal, csak az evangélikus lelkész imádkozik ágyánál. Katharina Krebs halála egybeesik az 1930-as évek káoszának eluralkodásával: egyik fia magyar akar lenni (Keveházi néven), másik fia kommunista… Az özvegyen maradt sváb molnár, aki rádiót hallgat, a világ „elmocskosodása” miatt kétségbeesésében felvágja az ereit. Rézi orvost hozat apjához, de az életerejét vesztett embert Lőrincz orvos nem mentheti meg. Szenttamásnak ugyanakkor van saját bábája, Mindzsa néni, akitől Rojtos Gallai István felesége, Rézi is eltanulja a bábáskodást. Már egyedül is levezet szüléseket: „legalább száz szenttamási gyereket világra segített már. A saját unokáját is. Mindegyik gyerek jó erőben van, és szépen növekednek.” (Ez a nap a miénk, Noran, 2007, 498.)
A csángó asszony segít
A szükség úgy hozza, hogy akkor is bábáskodnia kell, amikor a „kis magyar világban” a Dunán „átrugdalt” szőregi szerb telepesek helyére bukovinai csángók érkeznek, és Dániel Ferenc bukovinai családfő felesége mindennapos.
„Rézit azonban iszonyú fejfájások gyötörték ebben az időben, […] nem tudott megmaradni a házban, […] két kézzel szorította a fejét, az arca eltorzult, a szemei megüvegesedtek. (Ez a nap a miénk, Noran, 2007, 499.)
A hírre, hogy vajúdó asszony van a szekéren, Rézi összeszedi magát: „arcába és szemeibe lassanként visszatért az élet”. Gyönyörűen előkészíti a tisztaszobát a szüléshez, s míg a férjek barátságosan elbeszélgetnek a születendő gyermek nevéről és a világ folyásáról, a kisbaba szerencsésen megszületik. A friss kismama máris fel akar kelni, hogy tovább utazhassanak, Rézi tiltakozik, és a vitában visszatér a fejfájása. A csángó asszony hirtelen „szerepet vált”, és ő kezd el rendelkezni: tormagyökeret lereszelni, ecettel meglocsolni, vászonzacskóba kötni, és a fájós fejre rakni, hogy kiszívja a fájdalmat a csontból is… Rézi hüledezve követi a cigánynak vagy románnak hitt asszony utasításait. Tormás vászonzacskóval a fején ül vissza „a paplan alatt vérző” asszony ágya mellé. Feje ég, „gutaütéses színe” van, de jó másfél óra múlva jobban lesz: „koponyájából egy életre kiégett a fájdalom”. (Ez a nap a miénk, 503.)
A rózsaméz az igazi „csodaszer”
A faluban ismert a valósággal látszólag kevesebbet törődő Rojtos Gallai István citerajátéka, a lélekjelenléte és vitalitása, akárcsak meséje a mindent gyógyító életelixírről, a rózsamézről. A főhős beteg kisfia például hiszi is, meg nem is a rózsaméz csodaerejét:
„Gallai István a ház előtt ült, ötéves fiát a térdén lovagoltatta. A kisfiú bárányhimlős volt, petróleumtól bűzlött, és a szeme állandóan könnyezett. Mindzsa mama kente be a fiú arcát és testét petróleumbűzös, barna kenőccsel, aztán kiparancsolta az udvarra apjával együtt, ő pedig bezárkózott a lakásba, hogy világra segítse Rézi második gyermekét. Gallai István idegesen szívta a cigarettáját, a füstöt a könnyező szemű gyermek feje felett a rózsafákra fújta. A méhek mérgesen felrebbentek a büdös kapadohány füstje elől, de aztán mindjárt vissza is tértek a virágra. ¨
(Folytatjuk)
