Máray Sándor naplója
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (62.)
1938-ban jelent meg Márai Sándor Négy évszak című prózai epigrammakötete (Füveskönyve előzményeként). A Betegek cím alatt a hirtelen támadó fertőzésekről ezt írja: „Ezek a könnyű, heves betegségek, melyek úgy törnek reánk, mint egy bűnös szenvedély, hidegrázással és hasmenéssel; s csakugyan, a háznép gyanakodva és fejcsóválva állja körül a betegágyunkat, mintha tilosban jártunk volna. Mit is csinált, titokban, a gazember?” (Márai: Négy évszak. Szeptember, Betegek. Helikon, 168.)
Lebilincselő olvasmány
Márai naplója, a posztumusz teljes napló. Az 1945-ös napló egyik visszatérő témája az oly sokat szenvedett magyarság újabb erkölcsi bukása, a folytonos kényszerhelyzetek miatti hanyatlása, az író szóhasználata szerint „gerinctörése”: „Az angolszászok, mint a csábító, megint a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével; most az orosszal, de nem ígérik, hogy elveszik feleségül, ha szakít. Ma egy éve pontosan így biztattak, hogy szakítsunk a németekkel. Csak éppen nem segítettek, akkor sem. Nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan biztatják. Legyen ’gerinces’. Csak éppen közben eltörik a gerince, de erről senki sem beszél.” (A teljes napló: 1945. Bp., Helikon, 2023, 352.)
Gyűjtőszóval démonnak nevezi az emberben lapuló gyengeségeket, amelyek adott körülmények hatására nemcsak gonosszá tudják tenni „gazdájukat”, hanem meg is betegítik.
Nyomorúságban, betegségben, nagy veszteségek és vészhelyzetek esetén, ez a démon: „legnagyobb ellenfelünk elcsitul, meglapul, nem jut szóhoz. A démon – a hiúság, az érzékiség, a kapzsiság, az unalom és a viszolygó kíváncsiság, a kielégületlenség démona – tehetetlen, mikor Isten keze van az emberen. Ilyenkor szenvedünk, de ez a szenvedés elviselhető. Nagy erőket mozgósít bennünk […]. A cukorbetegek, a vesebetegek az ostrom alatt gondtalanul éltek, ettek-ittak mindent, kutya bajuk nem volt. Most, négy hónappal az ostrom után, mikor az emberek egyedül maradtak életük és egyéniségük démonával, megint jelentkeznek a testi betegségek.” (A teljes napló: 1945. 2023, 307.)
Csalódott Amerikában
A teljes napló utolsó, 18. kötete Márai időskori éveinek feljegyzéseit tartalmazza. Az „időtöltött” (éljünk Petelei István kifejezésével) író ekkor is sokat foglalkozik a körülötte, otthon és a széles világban zajló folyamatokkal. Figyelmét ugyanakkor a betegségek, a beteggondozás, a kórházak és a halál kérdései ragadják meg. Iróniával beszél a modern amerikai jóléti társadalom reklámiparáról, amely luxuselfekvőt hirdet morbid tárgyilagossággal: „Töltse utolsó napjait a Mercy kórházban”. Így szól a meghívó, ám e fényűzéshez a rengeteg pénz mellett halálos betegség szükségeltetik: „terminal illnessben kell szenvednie” a gazdag jelentkezőnek, jegyzi meg Márai. Állítja, hogy az efféle luxuskórházak üresek, mert a napi ápolás díját már a biztosítók sem tudják kifizetni: tehát az amerikai álom átlagos polgárai „otthon maradnak, bevesznek egy aspirint”…
Felháborodva és elborzadva említi egy szülői gondatlanságból bekövetkezett kettős gyermekhalál hírét. Elbeszéli, hogy lakásuktól nem messze, nyári forróságban két kislányt benn hagytak egy kocsiban a parkolóban. A kislányok apja Texasba utazott, anyjuk pedig állítólag nem tudta, hol vannak a gyermekei – a két „elfelejtett” kislány szörnyethalt, megsült a forró autóban.
Mit jelent számukra az orvos
A majdnem négy évtizedes önkéntes száműzetésben élő író eleve nem sokat remélt Amerikától, csalódottsága kora haladtával csak fokozódott. „Támolyogva vaksin szemfülesek lesznek az öregek – nem utaznak, csak helyet változtatnak” – írta. Élete talán legsötétebb időszaka volt az 1984-es és 1985-ös év, amikor beteg feleségét ápolta s kísérte el a halál pillanatáig. A naplóból tudjuk, hogy az idős Lolán több szemműtétet végeznek el, de látása egyre romlik, végül már szinte teljesen vak. Alacsony vérnyomással többször összeesik, ilyenkor az író eleinte orvost hív, aztán már megtanulja, hogy mit kell tennie: ágyba támogatja a drága beteget, aki elalszik, majd tiszta tudattal, jól ébred. „Így is csodálatos élni!” – vallja Márai… Felesége és saját öregkori betegségei kapcsán fogalmazza meg, hogy mit is jelent számukra az orvos: „ember, aki nem ismert ’kis’ és ’nagy’ betegséget, közönséges vagy rendkívüli ’eset’-et; aki belép egy szobába, ahol beteg ember fekszik, s egyszerre hallgat szívet és tüdőt, megjavítja a fürdőszoba vízlefolyóját, ha arra a betegnek szüksége van, és nincs szerelő kéznél, konyhai tanácsokat is ad, megbeszéli a beteggel, hogyan rendezze kínos anyagi ügyeit, szükség esetén szülést is vezet és tályogos bütyköt is operál, jóllehet nem ’szakmája’ az ilyesmi, vizsgálat közben mellékesen masszírozza is a beteg fekvéstől elernyedt lábizmait… egyszóval orvos”.
Tehát nem „tudós”. Vagy ha tudós, ne legyen orvos, ne szögeljen a kapu mellé zománctáblát med. univ. jelzéssel. Hippokratész orvos volt, tehát egyszerre volt pap és tyúkszemvágó, bába és belgyógyász, lelki tanácsadó és klistérozó felcser”. (A teljes napló: 1982–1989, 159-160)
Matrózlázadás a testben
Márai 1945-ös naplójából tudjuk, hogy abban az évben kezdett hozzá a Sértődöttek írásához, és hogy ezzel a nekikészülődéssel sok pszichoszomatikus tünet járt együtt: „Megint betegség készülődik bennem. Figyelem ezt az állapotot, ahogyan egy katona figyelheti valamilyen partizán ellenfél támadását. Mire készül? … Tudom, hogy rajtam múlik minden, akaratomon, öntudatomon, bátorságomon, valamihez nincs kedvem – valószínűleg az élethez –, valamitől félek – valószínűleg az élettől, ezért ez a matrózlázadás a testben. Szigorú leszek hozzá: megkísérlem kordában tartani.” (A teljes napló: 1945, 390.)
Már a regény írása közben jegyzi fel alkotói kételyeit, melyekhez rosszullét társul: „lázas vagyok, verejtékes, rosszkedvű. Maradj erős, érted? […] El kell bírni az egészet, mert különben hiába volt minden, csaló vagy.” (A teljes napló: 1945, 404.)
Viszonylatok a „Garren családban”
Egyén, család és tágabb közösség és nagyvilág közötti viszonylatok „lázas, beteg” hálóiban vergődik a Garren család; ez a család áll a Sértődöttek, s egyúttal a máig nem eléggé ismert ötkötetes regényciklus középpontjában. A Garrenek műve első kötetét (a Zendülőket) az író 1930-ban írta, a második kötet (Féltékenyek) 1937-re lett kész. Ebben a könyvben a Garren család városát elözönlik az idegenek (a háború utáni békediktátum alapján), a város polgárai rémült vagy felháborodott, ám tehetetlen „őslakosokká” válnak, akiknek megszabják, hogy az utcáknak csak az egyik oldalán közlekedhetnek gyalog. A családfőn betegség hatalmasodik el, két orvos is vizsgálja és kezeli, de gyógyszert a haldoklás ellen egyikük sem talál. Az apjuk köré sereglő felnőtt gyermekek úgy látják, hogy apjuk hirtelen súlyosbodó betegségét nem okozhatta más, mint az idegenek tér- és honfoglalása szeretett városukban: „ha ilyen erősen hat minden az apára – minden, ami a várossal történik –, ha nem tudjuk elrejteni előle a híreket, a szél, a víz, a tűz ármányait… ha ő úgy érzi, hogy történik valami a várossal… lehet, hogy talán nem is a meghűlés okozza a betegséget? Lehet, hogy valami a vesére megy, amit nem lehet kimutatni, sem bizonyítani?” (Féltékenyek, Helikon, 2015, 419.)
Ahogy a betegség legyűrhetetlennek bizonyul, különböző szakaszokon esnek át beteg és a család egyaránt. Egy idő után a legyőzhetetlen betegség fölébük tornyosul: „apa személyéről nem illett beszélni […] Annál szenvedélyesebb elkeseredéssel, igen, dühvel és sziszegő gyűlölettel beszéltek a betegségről. Már senki nem kérdezte, hogyan érzi magát az apa, mint töltötte az éjszakát […] De a betegség! Mit csinál a betegség? […] A betegség személyi formákat öltött. Mintha átvette volna az apa alakját. S az apa messze élt valahol, sápadtan és soványan, a betegség mögött.” (Féltékenyek, 454.)
Idővel doktor Kenta és doktor Lacta, az alkatuk és gyógymódjaik szerint is különböző két orvos állandó és mindennapos vendége lesz a Garren-háznak. Mindketten rendelkezni kezdenek „komor hivatalossággal és udvariassággal”. Aztán eljut a család a kétségbeesésnek és tehetetlenségnek arra a fokára, hogy valaki először felveti a kimondhatatlanul fájdalmas kérdést: „meddig tarthat még?” A családfő élete árán sem akadályozhatja meg a város idegenek általi elözönlését. Nyitva marad a kérdés, hogy az életben maradó „bennszülött” polgárok vajon hogyan élhetik tovább a jelent: szakítanak-e a múlttal és régi önmagukkal, vagy egyáltalán milyen jövendő létezik számukra, amikor át kell alakulniuk idegen mintára…
Az utolsó regény
A negyedik kötet, a hármas tagolású Sértődöttek (1947–1948) Márai utolsó otthon megjelenő regénye lett. Ez a legizgalmasabb kötete a regényfolyamnak, amely részben Berlinben játszódik a hitleri uralom éveiben. Márainál bátrabban kevesen írtak az élő Führerről, környezetéről, illetve a belső emigrációba vonuló német művészekről s a mintegy gazdátlanná váló emberi lelkiismeretről. A regényfolyam ötödik kötetében (Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók) a főhős, Garren Péter apja betegsége és halála után sok idővel tér újra vissza szülővárosába. Felkeresi a kedvenc háziorvost, Lacta doktort. A tengerparti kikötővárosba (a képzeletbeli város Fiuméra emlékeztet) a haza, az ország közigazgatása is ekkor tér vissza. Vihar készülődik, természeti és átvitt értelemben is. A nyári estében a polgári család művészsarja az idős orvossal együtt kaptat fel a letűnt, majd visszanyert békében ringó várost körülölelő domboldalon, ahol még áll egy elavult ősi igazságszolgáltató eszköz, az akasztófa. A parti sziklákat csapdosó hullámokat túlharsogva, a két férfi a „végső kérdéseket” tárgyalja:
„ – Miért beteg a város, doktor úr?
– Mert fél – mondta készséggel Lacta.
[…] – Mégis, mit tanácsol […], doktor úr?
– A pogányok – mondta – hittek abban, hogy válságok idején segít a művészet és a szerelem. A keresztények hittek az alázatban és a kegyelemben. Én orvos vagyok – mondta komolyan, szerényen, de határozottan. – Semmiben nem hihetek ilyen feltétlenül.
– Mit csináljak?
– Figyeljen. […] Orvos és író nem tehet mást, ha veszély van. […] Módszeresen figyeljen és könyörtelenül.” (Márai Sándor: Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók)
Orvos az egyik főhőse a Válás Budán (1935) című korai Márai-regénynek. Ez a könyv nem ért el különösebb sikert magyarul, ám idegen nyelvekre fordítva olyanféle sikert aratott, mint Tolsztoj Kreutzer-szonátája. Témája egy furcsa, nem egészen valóságos, mégis a valóságot befolyásoló szerelmi háromszög. A rejtélyes szerelmi háromszög szereplői az orvos, dr. Greiner Imre, az orvos felesége, lánynevén Fazekas Anna és Kőmives Kristóf válóperes bíró. A regény elején a kiegyensúlyozott bíró a másnapi válóper tárgyalására készül, majd egy úri társaságba megy „ucsorázni”, onnan pedig haza. Kényelmes otthonában, ahol felesége és két kisgyermeke már alszik, váratlan látogatója érkezik: egykori iskolatársa, Greiner Imre, épp ő, kinek a válóperére készült aznap. A két volt osztálytárs éjszakai beszélgetése minden lehetséges egyensúlyhelyzetet felborít. Kiderül, hogy a válóper már tárgytalan, mert az orvos felesége megmérgezte magát. Azaz Greiner Imre megmenthette volna feleségét, de nem tette, így gyilkosnak tekinthető. Mégis kérdezni jött a bíróhoz. A kérdés, amelyet ismételten feltesz az egykor mélyszegénynek és jelentéktelennek tartott Greiner doktor a régen is jómódú osztálytársának, az Annára, elhunyt feleségére vonatkozik, és váratlanul felelősséget, már-már szinte vádat ró Kőmíves Kristófra. Nem véletlenül mottója e regénynek egy idézet Kőműves Kelemen balladájából. A balladában a kőműves a közösség kényszerítő szüksége miatt áldozza fel feleségét, hogy sikerüljön megállítani társaival az omlatag Déva várát…
Vásárhelynek lelke van
A hajnalig tartó beszélgetés sokszoros lelki változásokat idéz elő elsősorban a bíróban, valamelyest az orvosban is. Amikor doktor Greiner hajnalban eltávozik, sejthető, hogy most már maga is mérget vesz be, a lelkileg összezavarodott bíró pedig megpróbál visszatalálni kényelmes, biztonságos, racionális, erkölcsi és hívő alapokon nyugvó egzisztenciájához.
Hiszen ő csak futó ismeretségben állt valamikor Annával, s mit tehet arról, hogy mind Anna, mind ő maga az álmok szintjén szerelmesek voltak egymásba?! A Válás Budán mind a világháborúk közti magyar állapotokat, mind az örök és egyetemes emberi tükör- és határhelyzeteket nagy drámaisággal ábrázolja. Válás nem csupán a házastársak között készülődik, hanem többszörösen, több dimenzióban. Az író olyan lélektani, erkölcsi és társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek nagyrészt tabunak számítanak, de amelyekre választ keresni mindannyiunk felelőssége.
Végül meg kell említenünk, hogy Márai Sándor 1942-ben Marosvásárhelyen járt. Csodaszép sorokban örökítette meg élményeit városunkban a Hamu és lélek című írásában. Magasztalta a város elevenségét és jókedvét az „időszerű nagy gondok” közepette. Bejárta a várost, ellátogatott minden nevezetes helyszínre, mindennel megismerkedett a Teleki Tékától Molter Károly otthonáig, a kollégiumtól az ócskapiacig. Így lelkendezett:
„Vásárhelynek lelke van, s ez a lélek sugárzik […]. Ez a színmagyar város közel félszázezer lakosával szenvedélyesen szeret olvasni és gondolkozni” (Hamu és lélek, 1942. szept. 13. – Ajándék a végzettől, Helikon, 2004, 208-284.)
Kiss Zsuzsanna
